Puszta idill

A 2009-es Pozsonyi Fotóhónap katalógusa számára írt szöveg

Szilágyi Lenke csupán névrokonom, így nyugodt szívvel mondhatom: valami különös tehetségű fotográfussal áldotta meg vele a sors a magyar fotográfiát. Olyasmit tud, amit csak nagyon kevesen: egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílust alakított ki magának. S az a fura az egészben, hogy mindezt a legkevesebb hókuszpókusszal teszi: látszólag úgy fényképez, ahogy a madár dalol. Legutóbb André Kertész tudta ezt elhitetni a világgal – hogy végül az egyik legrejtélyesebb életművet hagyja maga után.

Szilágyi Lenke legjellegzetesebb képei komplett élethelyzeteket varázsolnak elénk, csupa banalitásból – annyira eszköztelenül, a lényegre lecsupaszítva, hogy már-már vizuális fogalmakká (nem allegóriákká!) válnak. Ez magától értetődően így van a korábbi, fekete-fehér képei esetében, hiszen e médiumnak épp az a sajátossága, hogy filozófiai mélységeket kölcsönöz a vizuális „valóságnak”.

Emlékszem, amikor úgy jó tíz éve hírét vettük, hogy Lenke színesben kezdett el fotózni, mi mindannyian – Lenke fotós és kritikus barátai, ide értve e sorok íróját is – nagyon aggódtunk: nem vész-e el ezzel valami visszavonhatatlanul a magyar fotóművészetből? De hál’ Istennek Lenke a színes képeiben is meg tudta őrizni a saját összetéveszthetetlen stílusjegyeit.

Nyilvánvaló ez a most bemutatott sorozatában is. Ezeken a furcsán-szép képeken mi kelet-közép-európaiak önmagunkra ismerünk. Nekünk ugyanis ehhez görbe tükörbe kell néznünk, mivel a torzításmentes velencei tükör eltorzítja a „lét elviselhetetlen báját”, mely a világnak e szegletén honos.