Lenke és Kertész

BESZÉLŐ, 2002. március

Szilágyi Lenke csupán névrokonom, így nyugodt szívvel mondhatom: valami különös tehetségű fotográfussal áldotta meg vele a sors a magyar fotográfiát. Olyasmit tud, amit csak nagyon kevesen: egyéni, senki mással össze nem téveszthető stílust alakított ki magának. S az a fura az egészben, hogy mindezt a legkevesebb hókuszpókusszal teszi: látszólag úgy fényképez, ahogy a madár dalol. Legutóbb André Kertész tudta ezt elhitetni a világgal – hogy végül az egyik legrejtélyesebb életművet hagyja maga után.

Kertész a fotótörténet azon nagy alakjai közé tartozik, akiket nem lehet irányzatok alá besorolni. Nem indított el semmit, nem képviselt semmit, és nem volt összefoglalója semminek. Valami nagyon személyes, lírai indíttatású fotográfia volt az, amit művelt. Azért fényképezett, mert maga körül képeket vagy inkább fényképeket (Prints) látott, melyek által megoszthatta másokkal, amit gondolt és érzett. Minden egyes képe önvallomás.

Vegyük például az Eltévedt felhőt, amelyen egy New York-i felhőkarcoló derékmagasságában kóvályog egy apró felhőcske, vagy a Melankolikus tulipánt, mely a pohár vízből, az Élet vizéből kihajolva az asztalra buktatja fejét. Mindkettő röviddel azután készült, hogy Kertész Amerikába költözött: akkoriban efféle képekkel fejezte ki a szorongásait, az otthontalanságát. De gondoljunk akár a korábbi, még a párizsi boldog évek alatt készült Torzítások sorozatára, amely egy különleges tükör segítségével Dalí-figurákká transzformálta a (gyaníthatóan) gyönyörű, meztelen női testeket. Ez ne lett volna önvallomás?

Kertész két nagy horderejű döntést hozott meg pályája során, mindkettőt még itthon Magyarországon, a Párizsba történt kivándorlása előtt. Az egyik az volt, hogy bár minden porcikája azt kívánta: fotográfus legyen, nem óhajtott hivatásos, műtermi fényképész lenni. A másik, hogy nem hódolt be az itthon akkoriban divatos, de a világban már jócskán lejárt piktoralista, festészetutánzó stílusirányzatnak. Ez a két döntése tette az egyetemes fotótörténet kimagasló alakjává.

Párizsba, majd New Yorkba költözése csak az életrajzát és a pályáját meg persze a témáit befolyásolta. A legfontosabbat: a fotografikus látásmódját már nem. Kertész itthon lett azzá, ami; Párizsban boldog volt; New Yorkban nagyon boldogtalan. De képet, fényképet mindig egyfélét alkotott: önvallomás- vagy legalábbis lírai jellegűt.

Mégpedig csupa olyasmiből, amit – ma már, a fotótörténet ismeretében bizton állíthatjuk – körülötte közel s távol senki másnak eszébe nem jutott volna még csak megfényképezni sem, nemhogy megnagyítani és közszemlére bocsátani. Azt is mondhatnánk: miközben kortársai közül szinte mindenki azon munkálkodott, hogy kialakítsa a fotográfia művészi metanyelvét, Kertész a fotográfia köznyelvét emelte át a művészet szférájába. S éppen ez az, ami Szilágyi Lenkét Kertész egyenes ági leszármazottjává teszi. Sokkal mélyebb ez a rokonság annál, semhogy stílusjegyekben vagy a témaválasztásban mutatkozna meg.

Semmiségek

Szilágyi Lenke legjellegzetesebb képei komplett élethelyzeteket varázsolnak elénk, csupa banalitásból – annyira eszköztelenül, a lényegre lecsupaszítva, hogy már-már vizuális fogalmakká (nem allegóriákká!) válnak. Néhány példa az albumaiból.

Egy kopaszra nyírt kisfiú a pusztában egy fölröppenő madárraj után bámul – nem hiszem, hogy ennél szűkszavúbban meg lehetne fogalmazni az elvágyódást és a magányt! Fiúsra nyírt lány szájából szipka lóg ki, mögötte egy félig kivilágított gang, kovácsolt vas díszítéssel, a tetőn tévéantennák: „külvárosi éj”, 1995-ből. Egy kislány haját fújja a szél, mögötte egy fa sziluettje – ám mintha a tenger mélyén történne mindez: a lányfej medúzára, a falevelek csillagállatokra emlékeztetnek, s az egészben van valami furcsa, szürreális, e világon túli, lidérces lebegés. Egy télikabátos fiú, akit csak deréktól lefelé látunk, éppen beleugrik a – mibe is? Nyilván valami befagyott folyómederbe vagy tóba, de leginkább a nagy Semmibe.

Egyik kedvencem: két kislány (láthatóan testvérek) egyforma ruhában, cipőben, zokniban, egyforma kerek szemüveggel – a kicsi a kamerába, a szemünkbe bámul, s szinte a bőrömön érzem, mennyire utálja, hogy mindig ő a kisebb. A szemközti képen egy tizenéves fiú, pucér felsőtesttel, a bicepszét ugratja, előtérben megannyi buja fehér rózsa: a várva várt ivarérettség eleven szobra.

Kicsivel előrébb a kelet-európaiság csimborasszója: egy Trabant valami udvaron, előtte egy fiatal faszi (bocsánat, de erre a figurára ez a szakkifejezés) kissámlin üldögél, rákönyököl egy hokedlire, melyen bontott üveg szesz van, a hokedli mellett kövérkés, fiatal nő, kigombolt ingben-kabátban, ölét övbőrtárca takarja valami kimondhatatlan szemérmetlenséggel, a lába előtt egy bőrönd – és az egész díszlet alatt, az udvaron (!) egy szőnyeg. Ez most a lakásuk, a nappalijuk. A fiatal férfi ránk néz, kifejezéstelen tekintettel  a nő valahova az égre…

Szilágyi Lenke legtöbb képét – miként annak idején Kertészéit – egy önmagára valamit is adó fotográfus nem csinálta volna meg. Nem vette volna észre, hogy ott kép, fénykép van. Különösen igaz ez azokra, amelyek súlyos technikai hibákkal terhesek: életlen az egész, az arc nem látszik, a felvétel az ablakkal szemközt, ellenfényben készült; sorolhatnám még. Hihetetlen merészség kellett hozzá, hogy Szilágyi Lenke – aki egyébként, és egyáltalán nem mellesleg, a nagyításaiban rendkívül igényes, majdhogynem perfekcionista – kiadja a kezéből ezeket a képeit, mi több: sokszor mintha épp ezekre a „hibákra” építene. Mondhatni: metafizikai magasságokba emeli a snasszt.

Ott van például a Debrecen, 1989, amelyen egy nő és két férfi áll egymás mellett egy szobában. A jelenetből szinte semmit nem látunk, mert az alakokat nyaktól fölfelé és térdtől lefelé valami (törött üveg vagy léc?) eltakarja. Csak a kezek mesélnek egy sejtelmes történetet: a jobb szélső férfi keze a derekán, a mellette álló férfié a zsebében, a nőé pedig laza ökölszorításban a szoknyája mellett. Fogalmam sincs, milyen történet húzódik meg a jelenet mögött,1 de ritkán éreztem át ennyire a férfiagressziót, annyi szent.

A titok

Szóval: készítsünk banális témákról életlen, a témát csak félig mutató, lehetőleg sziluett hatású, elmosódott képeket, s akkor Szilágyi Lenkéhez fogható művész válik belőlünk? Nyilván nem ez a titok nyitja. De akkor mi? Kertésznél még valamelyest eligazítanak bennünket az életrajzi adalékok – Szilágyi Lenkénél azonban nincs ilyen fogódzónk: kevés zárkózottabb embert ismerek nála.

A képzőművészeti indíttatásáról éppenséggel tudható valami, ha nem is túl sok: Szilágyi Lenke középiskoláit a „kisképzőben” végezte. Festeni is szokott, csak úgy, magának; szobájában ma is ott áll a festőállvány. Ettől persze nem lettünk sokkal okosabbak, legfeljebb megerősíti, ami eléggé nyilvánvaló: Szilágyi Lenke nem a szó szokásos értelmében vett fényképekben gondolkodik, hanem olyan képekben, amelyek történetesen fotografikus eszközökkel készülnek.

Ebből a szempontból Edward Weston és Minor White absztrakt fotografikus látásmódját viszi tovább, illetve azokban a képeiben, amelyek a víztükör, az áttetsző vászon vagy a plexi látványtorzításait használják föl, megint csak Kertész nyomdokain halad. S nyilvánvalóan hatott rá Josef Koudelka kietlen világa is: a kutyás képeire gondolok, meg arra, hogy ő is előszerettel fényképezi alakjai árnyékát.

Úgyszólván semmit nem tudunk Szilágyi Lenke gyermek- és kamaszkoráról, pedig a képeinek kulcsa alighanem valahol itt rejtezik.2 Nyilván nem véletlenül fényképez oly előszeretettel gyerekeket – nem tündibündiket, hanem összeszorított szájú, leszegett állú, konok tekintetű kislányokat és csibész ördögfiókákat. Ott van például a már említett testvérpár: a kép feszültségét (az én olvasatomban legalábbis) az adja, hogy a tökéletes egyformaságon túl a két kislány tekintete másfelé irányul. Mintha Szilágyi Lenke már most, előre látná az eltérő sorsukat: a két nagylányt, akikké fölcseperednek, majd a két nőt, akiket más- és másképpen sebez meg az élet.

Másik példa: egy kislány, aki egy elmosódott arcú férfi (az apja?) előtt ül a földön, egy babát babrál, és közben hátra, felénk fordul  de elnéz mellettünk, fogalmunk sincs, hova. A kislány arcán a szokásos gyerekkíváncsiság, de ami igazán jellegzetes rajta: a lefelé görbülő, keskeny, kíméletlen szája. Alighanem ilyen anya válik majd belőle.

A látomás, az előrevetített jövő volna e képek jellegzetes vonása? Könnyen lehet. Hiszen mások, a fotográfia alaptermészetéhez igazodva, inkább a jelenben megmutatkozó múltat fényképezik; szintén sorsokat, de visszafelé. Szilágyi Lenke viszont a jelenben a jövőt látja s láttatja. Ez volna hát a titok nyitja? Meglehet. Nem tudom. Talán nem is lehet a végére járni.

Jegyzetek
1/ Cikkem megírása után a szerző új címet adott a képnek, mely föloldja a rejtélyt: Fölrobbant a tévé.
2/ Cikkem megírása után jelent meg Szarka Klára életrajzi interjúja, Nekem a csúnya a szép címmel (Fotográfia nőnemben, Balassi Kiadó – Magyar Fotóművészek Szövetsége, Budapest, 2002.)