Huligánok, pöttyös bugyi, világvége

NÉPSZABADSÁG, 1995. január 24.

Nem vagyok pesti; Debrecenből jöttem fel, tanulni – válaszolja Szilágyi Lenke első, tapogatódzó kérdésemre. Ez úgy volt, hogy valami művészettel kapcsolatos dolgot szerettem volna tanulni, de rajzolni nem igazán volt kedvem, úgyhogy felcsillant a szemem, amikor kiderült, hogy a képzőművészeti szakközépben van fotó szak is. Ezt aztán el is végeztem, és azóta fényképezek.

Sokak szerint Budapest nagyon szép város. Én sokáig utáltam. Mindig találtam benne valamit, ami nem tetszett: túl nagy, túl koszos, túl ilyen, túl olyan. Aztán rájöttem, hogy nem is ez a fontos, hanem a barátságok, az emberek, mindaz, ami történik. A város csak helyszín, díszlet.

Azért használsz színházi kifejezést, mert az emberi történések drámai oldala érdekel?

Én inkább a dolgok lírai oldalát szoktam kiemelni; legalábbis azt mondják, hogy a lírai riport műfajában utazom. Ez egyébként változik: most készült egy sorozatom a Csöpi presszó alkoholistáiról. Van például egy cigány nő…

Akinek kilátszik a pöttyös bugyija?

Igen, igen. Na, ezeknek a képeimnek nem volt igazán sikerük, vagy mondjuk úgy, hogy megoszlottak a vélemények. Ezek már inkább drámaiak, de hozzám most ez áll közel. Régebben valóban kicsit megszépítettem a dolgokat. Rengeteget mászkáltam a haverjaimmal a városban, és ilyenkor fényképeztem. Ma már nincs ideje az embernek csavarogni. Nekem egyébként a barátaim, vagy ahogyan én nevezem őket, a „huligánok” szorosan a városhoz tartoznak. Ők az életem lazábbik fele, ezért is szeretem fényképezni őket. De mostanában a csavargások megörökítése helyett inkább portrékat készítek, a szokásosnál szélesebb kivágásokkal, hogy a környezetből is megmutassak valamit. Meg a lakótelepek foglalkoztatnak mint városképek. Még nem kezdtem el igazán, de van néhány képem, ami nagyon tetszik.

A lakótelepre nem igazán ezt a kifejezést szokás használni; mégis: mi tetszik bennük?

Az egésznek a tragédiája. Az, hogy ilyen helyen élünk. Jelenleg én is az óbudai lakótelepen lakom, a Bécsi út túlsó végén. Nagyon jól kifejezik ezek a helyek azt a világvége hangulatot, ami egyébként is megvan a világban.

Nemrégiben jártál Amerikában. Ennek van valami köze ahhoz, hogy a világvégét emlegeted?

Az a folyamat, hogy erre kezdtem el figyelni, jóval korábban, még a néhai Szovjetunióban kezdődött, ahol sokat fényképeztem. Amerika óta sem látom másnak a világot, sőt: inkább csak megerősített abban, ahogyan eddig is láttam.

Azt a képet, amit most közreadunk, hol találtad?

Az egyik felét itt Pesten. Az ég, a feketén meredező gyárkémények az Debrecen, de a „térkép” a Váci utcában talán még mindig megvan, egy házban, ahol rövid ideig laktam. A lichthofra nézett az ablakom; sokat jártam ki oda fényképezni, és egyszer csak megláttam ezt a vakolatfoltot.

A lovacska is ott volt?

Nem, azt én tettem oda. Ez egy kis műanyag lovasfigura, a kabalám; megvan már vagy tizenkét éve. Mindig magammal hordom. Arra egyébként már nem emlékszem, hogy véletlenül vagy szándékosan fényképeztem-e egymásra a két képet; azt hiszem, inkább szándékosan. De ez mindegy is, nem?