Horányi Attila: Formabontogatás

Műértő, 2007. december

Valódi dilemmák sorával szembesíti recenzensét Szilágyi Sándor Formabontók I. – Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965-1984 című kötete: Lelkesedjen vagy finnyázzon? Ujjongjon, hogy végre egy könyvben nézhető és tanulmányozható több száz olyan művészi céllal készített fotográfia, amely eleddig javarészt csak alkalmi vagy időszaki kiadványban volt elérhető, vagy szomorkodjon, hogy a képek önmagukban, a szerző történeti-kritikai narratívájának követése, illetve ismerete nélkül alig találhatóak meg? Arról a heroikus erőfeszítésről írjon, amely nélkül nem volna kötet, vagy azokról a strukturális problémákról, amelyek a kötet használhatóságát erősen korlátozzák? Az igazi dilemma természetesen az, hogy miként is értékeljük e könyvet: a magyar fotográfia, illetve fotó- (és persze művészet-) történet, műkritika szomorú állapota szimptómájaként vagy a kilábalás első lépéseként? Annak örüljünk, hogy van miről beszélni, vagy azon keseregjünk, hogy – most jó ideig – Szilágyi munkájának alapján kell majd beszélnünk?

E dilemmák valódiak, azaz nincs egyszerű feloldásuk, hát még könnyed megoldásuk. Leginkább a mindenkori olvasó vérmérsékletén és beállítottságán múlik, lehetőségnek tekinti-e a monográfia megjelenésével előállt helyzetet és megpróbálja azt használni, vagy a problémák (és a kötet) súlya alatt kapitulál és kihagyott esélyt emleget. A recenzens számára szerencsére egy harmadik lehetőség is kínálkozik: a kritikaírás alkalmát használhatja az előállt dilemmák talán nem-tanulságnélküli kifejtésére.

Úgy vélem, e dilemmákat olyan kérdések okozzák, amelyek mögött egyetlen nagy, strukturális-jellegű probléma-komplexum húzódik meg. Ennek lényege a következő: az az anyag, amelyet Szilágyi feldolgoz, eddig javarészt feldolgozatlan, elméletét tekintve éppenúgy mint a történetét. E hiányban szerepe van a fotográfia kulturális és társadalmi helyzetének, a bemutatott anyag fotográfián belüli marginális pozíciójának, és a műkritika illetve a művészettörténetírás fotográfiával kapcsolatos zavarának is. Gyakorlatilag nincsen ma Magyarországon se művészi, se elméleti, se történeti diskurzus a fotóról, és mégcsak e diskurzusok keretei, aktuálisan érvényes témái, módszerei vagy hívószavai sem látszanak meglenni. Egyéni kezdeményezések és teljesítmények vannak, ám (egy építkező) diskurzus hiányában ezek (strukturálisan) súlytalanok: nem következik belőlük (szinte) semmi.

Ebben a helyzetben – ezt a helyzetet felismerve – az adott anyag feldolgozásának nekivágni igen bátor vállalkozás. A feldolgozást be is fejezni pedig kifejezetten heroikus tett: financiálisan éppenúgy mint intellektuálisan. A financiális tettet – nagyságát elismerve – nem tisztem értékelni, az intellektuálisat azonban igen: Szilágyinak ahhoz, hogy munkája ne efemer legyen, meg kellett teremtenie azt a közeget – itt a szó szoros értelmében kon-textust – amelyben e munkának súlya lehet. Magyarán forrásgyűjtésre és kritikai feldolgozásra éppen úgy szüksége volt, mint a korpusz kritikus válogatására, a történet elméleti kereteinek kijelölésére éppen úgy, mint a történet megírására és műkritikai opponálására. Ezek nélkül a levegőben lógónak, esetlegesnek érezte volna könyvét szerzője – és talán joggal. Ezek egyidejű megteremtése azonban magában hordozta azt a veszélyt, hogy könyve formájában és/vagy tartalmában lesz esetleges. És ez is történt.

Nagyjából négy, egymástól markánsan különböző megközelítés jelenik meg (ténylegesen vagy hiányával) Szilágyi monográfiájában – elméleti alapvetés, történeti feldolgozás, népszerűsítő bemutatás és kritika, forrásgyűjtemény –, olyan megközelítések tehát, amelyek szerencsésebb témák illetve diszciplínák esetében természetes módon különülnek el, és a jelen esetben is elkülönítendőek lettek volna.

Nincs mese, minden feldolgozásnak érvekkel alátámasztva, más szokásos/lehetséges megközelítésekkel vitatkozva ki kell jelölnie saját módszertanát és kategóriáit, és ez egy olyan elméleti munka, amelynek legfeljebb az összefoglaló eredménye jelenhet meg egy feldolgozás elméleti bevezetőjében. A jelen esetben ez a munka hiányzik: nem homogén a művek csoportosítását/megértését szolgálni hivatott kategóriarendszer (egyetlen példa: a „Szekvenciák” inkább formai, a „Városvíziók” inkább tematikai elrendezést jelentenek); nem magától értetődő, hogy miért alapvetően formalista a megközelítésmód; nem világos, hogy ha műalkotások sajátos tulajdonságai jelentik a kategorizálás kiindulópontját, akkor ezt miért kell szerzők szerinti csoportosítással felülírni, és így például képzőművészek fotográfiai munkáit teljesen külön tárgyalni (Maurer szekvenciái például nem kevésbé fotografikusak Harisénál és Hajas Húsfestményei is pont annyira fotográfiák is mint Tímár Péter sorozatai); és végül érthetetlen, hogy a kamera- és a printingszintaxis fogalma mellett – éppen a sorozatok és szekvenciák elemzése érdekében – miért nincs bevezetve egy harmadik szintaxis-szint, az elrendezésé. E sor – sajnos – még hosszan volna folytatható.

További probléma, hogy egy szigorúan adatolt (például) történeti feldolgozás és e feldolgozás személyes hangú, népszerűsítő változata olyan ellentétes vállalkozás, amelyet nem bír el egyazon monográfia. Egy történeti munkából nem lehet egyszerűen úgy kiszólni, ahogy azt Szilágyi teszi például Szerencsés János egyik legjobbnak ítélt képével kapcsolatban: „Ö¬rdög tudja, miért, de valóban az.” (166. o.) És Hámos Gusztáv Madárházát sem lehet úgy értelmezni-értékelni, hogy az nem a valóság, hanem „szemet-lelket gyönyörködtető, ugyanakkor gondolkodásra késztető művészi alkotás.” (142. o.) Ez olyan banalitás, amely egyszerűen nem illik egy elmélyült monográfiába.

Végül a forrás-, illetve dokumentumkiadás rendkívül fontos eleme egy korszak bemutatásának, kapcsolódhat is egy (például) történeti feldolgozáshoz, de csak akkor van értelme, ha a további munka számára használható: vagyis kereshetősége érdekében indexált és könnyen olvasható, ami a kötet DVD mellékletén található – a bevezető szerint szerzői jogi okokból szándékosan – gyenge minőségben és képformátumban közreadott szövegoldalakról egyáltalán nem mondható el.

Mindent összevetve tehát sok sebből vérzik e munka. Ám ez a fentebb bemutatott okok miatt nem is lehet másként. Így aztán nekünk, olvasóknak inkább hálát kell adnunk azért, hogy van, ami vérezzen. És észben kell tartanunk: a diskurzus lehetősége immár adott, ha (ismét) elmulasztjuk, csak a mi hibánk. Szilágyi Sándor megtette a magáét.