Blog

Rang vagy teljesítmény?

Az ÉS 2013/28., július 12-i számában Kurátor vagy producer? címmel próbáltam rendszerbe foglalni a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Fotográfiai Múzeum együttműködéseként megvalósult három nagy fotóshow – Lélek és Test (2008), A fotóművészet születése (2012), Magyar fotóművészet az új évezredben (2013) – közös jellemzőit. Vitaindítónak szánt cikkemre a kiállítások közül kettőn is szereplő Barta Zsolt Péter írt választ (Észrevételek belülről, ÉS, 2013/31., aug. 2.), melyben a szakmai kifogásaim közül érdemben egyre sem reflektál. Nehéz így vitatkozni. Azért megpróbálom.

„Amit elméleti emberként Szilágyi Sándor negatívumként, Baán–Baki-féle modellként értékel, az nekem mint gyakorló alkotónak a legörömtelibb konstrukció: a fotográfia ügye maga emelkedett a legmagasabb szintre” – szögezi le Barta az álláspontját, majd azt kérdezi: „Valóban nem nekik kellett volna összefogni, hogy a fotóművészet hányatott sorsú ügyét sikeressé tegyék?” A kérdés formailag szónoki ugyan, ám nyilvánvalóan nekem lett címezve – csak azt nem értem, hogy miért.

Én ugyanis a cikkemben sehol nem kifogásoltam a két intézményvezető összefogását! Nem ezt neveztem Baán–Baki-féle modellnek, és nem ezt értékeltem „negatívumként”. Hanem azt a folyamatot, ahogyan az említett kiállítások kurátora lépésről lépésre, kiállításról kiállításra elszabotálja azokat a feladatokat, amelyek pedig mind a nemzetközi, mind a hazai normák szerint a kurátori szerep velejárói. (Cikkemben részletesen írok erről: nem akarom magam ismételni.) Az eredmény: a páratlan lehetőség, az összességében 149 milliós költségvetés ellenére (összehasonlításul: a Mai Manó Háznak évente csupán 14 millió jut az összes kiállításuk megrendezésére és dokumentálására) három olyan kiállítás, melyek szakmai fogadtatása – ha leszámítjuk a propaganda sajtóanyagok átfogalmazásait – meglehetősen negatív volt. A bírálatok visszatérő motívumai: a koncepciótlanság, illetve a „koncepció” zavaros, tisztázatlan volta, a kiállításon szereplő alkotók és képek esetlegessége, a képek kontextusnélkülisége – éspedig nem csupán az én írásaimban, miként ezt Barta egy félmondata sugallja: a Lélek és Test produkció kapcsán ugyanezekről beszél Stenczer Sára és Cséka György, az idei kiállításról szólván pedig Kürti Emese, Mélyi József és Jerovetz György.
Barta Zsoltot azonban mindez hidegen hagyja. Neki ugyanis csak az számít, hogy a műveit a két „művészeti csúcsintézmény” támogatásával, reprezentatív helyen állították ki, hiszen ez jól mutat a szakmai önéletrajzában. És persze az is, hogy a tőkeerős Szépművészeti Múzeum profi reklámkampányainak köszönhetően e kiállításoknak sok látogatójuk volt. Ez valóban fontos, amit mind a cikkemben, mind pedig a Fotóművészet születése kiállításról írott kritikáimban elismerek (Vattacukor, ÉS, 2012/15., ápr. 13.; Kipukkant a lufi, ÉS, 2012/18., máj. 4.). De éppen ezért, épp a nagy látogatottság miatt egyáltalán nem mindegy, hogy valóban van-e koncepciója egy kiállításnak, vagy csupán egy kósza ötletre és rafinált látványelemekre épülő, ám gondolatilag üres spektákulum. Ugyanis – Váradi András bonmot-ját kölcsönvéve – nem a látványpékségben sütik a legjobb kenyeret.

Barta agyonhallgatja bírálatom legfontosabb elemét: az említett kiállítások kurátora a legfontosabb feladatát, a kutatáson alapuló tanulmány megírását is elhárítja magától. Pedig Barta, akinek egész kis könyvtára van jobbnál jobb kiállítási albumokból, igazán tudhatná: ha egy kiállítás anyaga nincs intellektuálisan is földolgozva, akkor szinte olyan, mintha meg sem történt volna. A kiállítást ugyanis idővel bezárják – a katalógus viszont megmarad. Márpedig a katalógus legfontosabb szövege a kurátori tanulmány: a koncepció szakszerű kifejtése, művészet-, fotó- és kultúrtörténeti összefüggéseinek bemutatása. Persze, ha nincs kutatás, akkor nincs koncepció sem – ha pedig nincs koncepció, akkor nincs mit szakszerűen kifejteni és kontextusba helyezni.

Nagyjából ezeket a problémákat kellett volna megvitatnunk – ám Barta eleve kitért a vita elől. Az általam bírált „kurátori modell”-lel szemben egyszerűen előadja a saját abszolút kritikátlan verzióját. „A Szépművészeti Múzeum a hazai művészeti színtér csúcsintézménye, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum pedig a fotóművészet csúcsintézménye. Ezt Szilágyi Sándor se kérdőjelezheti meg.” Engedelmével: megkérdőjelezném, illetve pontosítanám. A történeti anyagot illetően valóban ez a helyzet – de a kortárs képző- és fotóművészet terén már korántsem. Hál’ Istennek, a paletta (egyelőre) jóval színesebb ennél! Mint ahogyan azt sem gondolom, hogy „a művészeti világ csúcsán a múzeumigazgató áll”. Az intézményi hierarchia csúcsán igen. De a művészeti világén? Nekem például fogalmam sincs róla, hogy ki a washingtoni National Gallery of Art igazgatója – azt viszont tudom, hogy ki Sarah Greenough, az intézmény fotográfiai főkurátora. Nemcsak a nevét tudom: a könyveit is ismerem, és nagyra tartom őket.

Egyszóval, tőlem teljesen idegen ez a tekintélyelvű és hierarchikus szemlélet. Ez valóban gyökeresen más, mint a kritikusi attitűd, mely nem a rangot nézi, hanem a teljesítményt, s ez alapján fogalmazza meg az elismeréseit és a bírálatait. A magam részéről továbbra is ennél maradok. S közben egyre csak az motoszkál a fejemben: vajon Barta akkor is ennyire elégedett lenne-e a Baán–Baki-féle modellel, ha a kurátor történetesen kihagyja őt e kiállításokból? Vagy pláne, ha vele is megesett volna az a csúfság, ami kilenc alkotótársával: hogy a kurátor (provizórikusan) fölkéri ugyan a részvételre, ám később „kizsűrizi”.
De ne hátra tekintsünk, hanem előre! Ha a jövőben a két intézményvezető az adott korszakhoz valóban értő kurátorokra bízza az efféle nagy és látványos kiállításait, akiknek adnak időt rá, hogy a kiállítás elgondolt témájában önálló kutatást végezzenek, és ez alapján valódi koncepciót dolgozzanak ki, melyet szakszerűen meg is tudnak írni: a dolgok máris a helyükre kerülnek. Annyira egyszerű ez: nem véletlen, hogy szerte a világon így csinálják. Tessék mondani: mi szól ellene, hogy nálunk is így legyen?

Szilágyi Sándor 
ÉS, VISSZHANG – LVII. évfolyam, 36. szám, 2013. szeptember 6.

XIV. Esztergomi Biennálé

Az Esztergomi Biennálék sorában ez már a XIV.
Könnyű kiszámítani: Balla András szervező munkájának hála, jövőre 30 éves lesz a magyar progresszív fotográfia seregszemléje, mely jó ideje tematikus rendben vonultatja föl a műveket.
Akt–Art – mondja a mostani cím. Szerencsére nem egyenlőségjel, hanem gondolatjel köti össze a két szót. Azért szerencse ez, mert az összetétel mindkét tagján – összekapcsolásukon meg különösen – van mit tűnődnünk.
A saját tűnődéseim konklúziója:
1. Nem minden akt, ahol pucér nőt látunk a képen.
2. A művészi érték nem azonos a széppel.
 
A kiállítás képei a cím által megnevezett szempontból három csoportba sorolhatók.
Közülük az első az, ahol a kétfogalom – akt és art, meztelenség és szépség – fedésben van, mintegy szinonímák. Ez volt a 60-as– 70-es évek jellegzetes fotóművész-szövetségi és amatőr műfaja: a „művészi” aktfotó. Szép női idomok, esztétikus, gusztusos tálalásban. (Hogy mire is csinál gusztust az efféle fotó, azt most ne firtassuk.) 
A mostani kiállításon is láthatunk efféle esztétizáló, „művészi” aktot, nem is keveset. Legmagasabb szinten – még szép! – Eifert János képviseli most ezt a képtípust, de a fiatalok közt is akad jócskán, aki nemigen lát többet a női testben, mint sajátságos domborzatú fényvisszaverő felületet. Szép látványt, az Örök Nőt. S talán épp az efféle fotó amatőr indíttatásával van összefüggésében, hogy a legtöbb digitális képet ebben a képcsoportban találjuk.
Ennél azonban – számomra legalábbis– érdekesebbek azok a képek, melyek nem az idomok kecses domborulatait és homorulatait, vagyis a három dimenziós hús-vér valóság szoborszerűségét, hanem éppenséggel a látvány síkba való átfordítását teszik meg képük témájául. Azért érdekesebb ez, mert többet árul el a fotográfusi látásmódról, mint a mégoly rafináltan megvilágított és mégoly gyönyörű testek puszta megfényképezése.
Ráadásul ez a tudatosság, a kétdimenziós fénykép látványra való törekvés rendszerint összekapcsolódik egyfajta tudatos médiumhasználattal is: az alkotó nemcsak különleges látványt keres, hanem próbál ilyet teremteni azzal is, hogy belenyúl a képbe, hogy eltér a szokásos, mainstream fotóhasználattól.
Ez aztán vagy bejön, vagy nem. Az esetek többségében, sajnos, nemigen jön be. Az eredmény alig valamivel több, mint az előző pontban emlegetett esztétizálás „fölturbózása”: a szép még szebbé tétele. Erre nem szívesen mondok példákat, mert könnyen lehet, hogy nekem más nem jön be, mint másoknak.    
De nézzünk néhány példát arra, ami (legalábbis nekem) ebből a – nevezzük így – „mediális akt” képtípusból bejött. Gyurján Eszter furán megcsavart triptichonja, Kalmár Lajos absztrakt pozitív/negatív játéka, Telek Balázs anamorf képeinek némelyike és persze Farkas Antal Jama leleménye, aki a fotografikus – pontosabban: fotó-grafikus –hatást azzal éri el, hogy már nem is a képet, hanem a modelljeit festi meg: őket pingálja át, hogy a maga festette háttérbe beleilljenek.
Jama művészi konceptje átvezet bennünket a képek harmadik, számomra legizgalmasabb csoportjába: a határozott művészi és gondolati sugallatú képek sorába. Itt azonban egy kis kitérőt kell tennem.
Az erős koncepciójú, a meztelentest látványát is felhasználó fotó – szándékosan kerülöm a konceptuális és az akt kifejezéseket –, szóval az efféle beállított kép a magyar progresszív fotó egyik legerősebb hagyománya. Elég, ha Török László 1972-es „Család” című képére és a többi „aktjára” gondolunk, vagy Flesch Bálint „Érzelmes és nosztalgikus gondolatok” sorozatára 1981-ből, Halas István provokatív eszköztelenséggel odatett aktjaira, Tóth György avedoni kíméletlenségű akt-portréira és szürreális elmozdulásos képeire a 80-as–90-es évekből, Barta Zsolt akrobatikusan kifacsart végtagú modelljeire vagy éppen Ujj Zsuzsi néha a HajasTibor önpusztítását megidéző, máskor éppenséggel az évtizeddel későbbi női önvizsgálatokat megelőlegző, leheletfinom önportréira, s mellettük rögtön Szilágyi Lenke rejtélyes ön- és más női aktjaira.
Persze, bizonyos értelemben könnyű volt a kádárizmus-aczélizmus álszent puritanizmusában a testiséggel, a meztelenséggel tabukat döntögetni. Tegyük rögtön hozzá: az említett művészek ennél jóval többet tettek. Újraértelmezték a fotós, a modell (a „valóság”) és a kép fogalmát és viszonyát, s mintegy mellesleg félretolták a fotószövetségi-amatőr esztétika korlátait is.
Mindezt azért idéztem föl, mert a mostani kiállítás számomra legnagyobb meglepetése az, hogy szinte senki sem folytatta az előbb említett hagyományt. Pontosabban: akiknél a gondolati és vizuális koncepció erősebb, mint az esztétikai, azok nem erős, provokatív képekkel jelentkeztek, mint a 70-es és 80-as évekbeli elődeik, hanem épp ellenkezőleg: finom, érzékeny, csöndes képekkel.
Mindenekelőtt Szilágyi Lenke Titkok című képpárjára gondolok, mely a fotográfiáról leggyakrabban hallható közhelyet – „a fotó: ellesett pillanat” – figurázza ki szellemesen. A fölső képen egy meztelen, utolsó hónapos nő ül az ágyon, szemben vele egy férfi; egymást fürkésző tekintetük mintha valami zavarodottságról, ki nem mondott titokról árulkodna. Az alatta lévő változatban ugyanaz az ágy és beállítás, csak éppen az ágyon már ott van az időközben megszületett kisded is. A tekintetek most másfelé néznek, másféle titkokat fürkésznek. Vérbő fotós geg ez, a fotóban viszonylag ritka humor felső foka.
Hasonló gondolatai-konceptuális fotó Kemenesi Zsuzsanna Ötödik generáció című képe is: egy családiágyon, melyet szülei és nagyszülei is használhattak, a művész látható meztelenül – már amennyire: előtte a két pucér kisgyereke, a kisebbik lány előtt meg a babája, szintén ruhátlanul (így jön össze az öt generáció). Szelídhumor ez is, tisztán a fotográfia nyelvén. Mint ahogy tisztán fotós geg Fenyvesi Máté Womanarium című képe is, mely ráadásul szép látványban fogalmazódott meg: a víz alatti női test alakja sellőformát rajzol ki.  
Koncepció szülte B. Kiss Gabriella Öreg Maya című sorozatát és Ujvári Gábor Gy & Z (gondolom: Gyuri és Zoli) című képét is. Előbbiben az idős nő és a szexualitás, utóbbiban a homoerotika csillan föl, rokonszenves, megértő közelítéssel. S bár mindkét téma érdekes, és van mit gondolkodni és akár látni is rajtuk, ez most még nem sikerült a két szerzőnek. De fontosnak tartom az igénybejelentést és a megközelítés hangnemét: a megértő megközelítést.
Mert ismétlem: nem harsány, provokatív képekkel, hanem éppen a csöndes, meditatív hanggal lepett meg a kiállítás. A legharsányabb képpár – Hamarits Zsolt alkotása – éppenséggel egyfiú és egy lány Barbie-babát mutat egymás mellett. Hát igen: Ádám és Éva márcsak ilyen a mi korunkban.
Ma már ez az igazi provokáció, már-már pornográfia, nem a meztelen emberi test megmutatása. 
 
Szilágyi Sándor