Az eltűnő idő nyomában

Szilágyi Sándor beszélgetése Korniss Péter fotóművésszel
Népszabadság, 1993. május 8.

– Láttam 1989. június 16-án, Nagy Imréék újratemetésén: fényképezett, dolgozott. Mi lett azoknak a képeknek a sorsa?
– A Geo magazinban jelentek meg, egy az 56-osokról szóló riport záró képeiként. Nekem az volt a feladatom, hogy az egykori szereplőkkel keressem fel a hajdani helyszíneket; a temetésre már lapzárta után került sor, de hagytak ki neki helyet, és így jelent meg, mintegy záróköveként ennek a hosszabb riportnak.
Én egyébkén 87-ben voltam kint először a temetőben: korábban nem mentem ki, nem voltam én hős! Ekkor is lopva mentünk: a kamera az egyik zsebben, az objektív a másikban. Téli idő volt, a lemenő nap vörös fényében drámai volt a kihalt és kopár temető; csak itt-ott lengedezett egy-egy nemzeti színű szalag a szélben. A június 16-i ünnepség ehhez képest az emelkedettségével fogott meg; olyan érzésem volt, hogy nemcsak eltemettük a mártírokat, hanem valami új is elkezdődött. Egy korszakot lezártunk, és újat kezdtünk.
– Az ön életében is korszakhatár volt az a nap?
– Bizonyos értelemben igen, bár kicsit később következett be a fordulat. Egészen pontosan 1991. május 2-án, amikor reggel 9 órakor letettem a Nők Lapja új főszerkesztője elé a felmondásomat. Napra pontosan harminc évvel azelőtt kerültem a laphoz, ahol sokadmagammal nagyon jól éreztem magam. Egy kis védett sziget volt ez, harminc éven át. Nem én voltam az egyetlen ötvenhatos a szerkesztőségben: ott volt Galsai Pongrác, Földes Anna, Fenákel Judit. Olyanok, akiket 61-ben odavinni, ehhez bátorság kellett.
– Bocsásson meg: az ön „ötvenhatossága” talán nem annyira közismert. Mondana erről valamit?
– Nézze, most annyian hozakodnak elő a múltjukkal, hogy nem akarok sokat beszélni róla. Amit erről fontosnak tartottam, azt elmondtam már 1973-ban a Fotóművészet című lapban. Röviden annyi az én ötvenhatos múltam, hogy joghallgatóként az egyetemi forradalmi bizottság tagja voltam, s ezért később eltávolítottak az egyetemről. Aztán, mint mondtam, Németi Irén főszerkesztőben megvolt a bátorság, hogy odavegyen a Nők Lapjához. Ő egyébként abszolút hithű kommunista volt, de a minőséget fontosnak tartotta, és nagyon szerette a lapot. Bennünket nem mint ötvenhatosokat vitt oda, nem azért, hogy mentsen bennünket, hanem mert tehetségesnek tartotta a csapatot, és a lapnak szüksége volt ránk. Úgyhogy ’91-ben, miután letettem az asztalra a felmondólevelemet, vettem egy nagy csokor virágot, és elmentem az egykori főszerkesztőnkhöz, s egy jót beszélgettünk.
– De miért adta be a felmondását?
– Úgy éreztem, ez már nem az én lapom. Nem minőségi értelemben, mert hiszen sikeres női lapot csináltak belőle, de az a fajta képigény és fotóriportázs, amely nekem és másoknak nagyon nagy lehetőséget nyújtott, az megszűnt, annak vége lett.
– Mihez kezdett ezután?
– Próbálkoztam egy ideig: a Szabad Tér könyvkiadónál, az Európánál, amely később megszűnt, meg máshol is. Végül szerencsémre találtam egy lapot, ahol képszerkesztő lettem. Ez a Színház című folyóirat, ahol újra van egy kis csapat, megint van hova bemennem. Aki harminc évet töltött el egy szerkesztőségben, meg egyébként is van benne egy fölfokozott közösségigény, annak ez borzasztó fontos.
– Milyen közösségigényre gondol?
– Bennem mindig volt ilyen igény. Valószínűleg Erdélyből hoztam magammal. Kolozsvárt születtem, ott jártam iskolába; alapvetően nyitott ember vagyok, könnyen teremtek kapcsolatokat. Amikor átkerültem ide, gimnáziumba, két évre rettentő zárkózott lettem. Nem tudtam gyökeret verni Pesten. Pedig nem voltam falusi gyerek: polgári családból jöttem, városi iskolába jártam. De itt az emberi kapcsolatok minősége már akkor annyira más volt, mint amit odaát megszoktam, hogy ez két évre szinte megbénított. Aztán, hál’ Istennek, lassan magamra találtam, ismét kinyíltam. Nekem a közösség egyébként nem azt jelenti, hogy együtt kell menetelni, hanem a közösség számomra keret: lehetőséget ad az emberi kapcsolatokhoz; támaszt, inspirációt jelent, erőt ad. Nekem ez mindig nagyon fontos volt. Nem véletlenül csapódtam már nagyon korán, 1961-ben a Bihari Együtteshez, ahol szintén egy közösségbe kerültem. Máig tartó, szoros barátság fűz például Novák Ferenchez, aki valami hallatlan erővel tudja a barátait, jó embereit maga körül megtartani. Aztán ugyanilyen közösség volt számomra a Huszonötödik Színház, amelynek születésétől, sőt: a gondolatának a megszületésétől a részese voltam. Aztán a Nők Lapja, amiről már beszéltem.
– Talán nem belemagyarázás, ha azt mondom: a képein is mintha leginkább a közösségek, a közösségi kapcsolatok vagy éppen ezek hiánya, eltűnése foglalkoztatná.
– Igen, azt hiszem, ez így van. Többféle fotográfus, illetve többféle ember, alkat van. Az én szakmai területemen, melyet nevezzünk dokumentarista fotográfiának, létezik egy felfogás, amely szerint a dokumentaristának objektívnek kell lennie. Ehhez távolságot kell tartania a témától, érzelemmentesnek kell maradnia. Ennek olyan végletes formái is vannak, hogy akkor is használnak vakut, amikor ez nem szükséges; fölhasználják a blitz hideg, elidegenítő effektusát a távolságtartáshoz, a hidegen tartáshoz. Vagy olyan szélsőséges „objektív” módszerek, amikor azt mondják: az az igazi, amikor a fotográfus még csak bele se néz a kamerába, hanem „csípőből lő”; nem ironizálok, hanem valóban: abszolút esetleges a képkivágás, a képen jelentőséget kapó dolgok kiemelése, az arányok. Ezek persze csak technikai példák; a lényeg a belső, az alkati hozzáállás.

Én elég korán rájöttem, hogy erre alkatilag nem vagyok alkalmas. Hosszú ideig, jó negyedszázadig dolgoztam az eltűnő paraszti világ, paraszti kultúra megörökítésén. 1978- ban jelent meg erről a könyvem, a Múlt idő. Amikor ebben a paraszti világban fényképeztem, végig éreztem a közösség melegét és erejét. Ebben a világban nagyon jól éreztem magam, és tudtam, hogy ez a melegség átjön a képeimen.
– Ha megkérdezhetem: mitől jön át?
– A fene tudja. Azt hiszem, attól, hogy az ember őszinte. De nem tudom. Szóval, miután leadtam a Múlt idő anyagát, belekezdtem valamibe: az ingázó munkások életét akartam megörökíteni. Azt mondtam magamnak: itt most váltani kell, fokozottabban kell a tárgyilagosságra törekedni, távolságot tartani, dokumentálni. „Korszerűbb” akartam lenni. Így fényképeztem jó egy évig, és érzelmileg valóban nem volt közöm ahhoz, amit megörökítettem, csak érdekelt, csak kíváncsi voltam. Aztán egy-másfél év múlva, ahogy gyűltek a képek, rájöttem, hogy ez engem nem vezet sehova. Nem azért, mert ez rossz út, hanem mert nem rám szabták. Nekem vállalnom kell, hogy akikhez közeledem, azokhoz közöm van. így jutottam el oda, hogy az egész terv először egy brigádra, végül egyetlen emberre szűkült le, s lett belőle A vendégmunkás című könyv. Azt hiszem, ha valaki végigolvassa szándékosan használom ezt a szót, mert nem nézegetni kell; ezért is adtam alcíméül, hogy fényképregény), szóval ha valaki elolvassa a könyvet, megszereti ezt az embert. Végül is erről van szó: ha én megszerettem a tíz év alatt, amíg végigkísértem az életét, ez valahogy átjön a képeimen is.
– Gondolom, azért is választotta ezt a témát a Múlt idő után, mert valahol ez is ugyanarról szól: az eltűnő életformáról, a változó emberi kapcsolatokról.
– Pontosan! Eléggé egyenes vonalba rendeződnek ezek a nagyobb munkáim. Amikor Amerikába mentem, ott sem a felhőkarcolókról vagy a dzsessz világáról készítettem képeket, hanem ott is egy eltűnőben lévő közösség hagyományos kultúrájáról, az indiánokról. Ez érdekelt. Ugyanígy Dél-Jemenben vagy Dél-Amerikában is. Úgy látszik, erre vagyok érzékeny, erre vagyok nyitott.
– Van ebben valami különös, ebben az érzékenységben, hiszen – mint mondja – nem paraszti környezetben nőtt fel. Vagy épp a polgári világ eltűnése tette volna érzékennyé ennek a másik világnak a hasonló jelenségeire is?
– Nem tudom; nem hiszem. Bennem vines semmiféle nosztalgia. Rettenetesen ügyeltem például, hogy a Múlt időből is kiderüljön: bennem a szegényparaszti világ iránt semmiféle nosztalgia nem él. Amire érzékeny voltam, amiről úgy gondoltam, hogy oda kellene rá figyelni, és megörökíteni, az éppen ez a közösség-ügy volt, amiről beszéltünk. A hetvenes évek közepén már lehetett érezni, hogy lazulnak az emberi kapcsolatok, a közösségekben lazultak az eresztékek. Ez tette az embert érzékennyé arra, a hogy ahol még találkozott élő-eleven közösségekkel, felismerje azok értékeit. Ezért volt „logikusan” a Múlt idő folytatása: nézzük meg, mi történt azokkal, akiknek már nincs meg ez a világuk, akik kicsöppentek belőle. A kettősséget, a veszteség súlyát láttam meg a vendégmunkásom életében. Hiszen ő a falujában valaki volt: volt egy kicsi háza, egy kicsi kertje állatokkal, tehát gazda volt, és volt felesége, családja, gyerekei. Ha vasárnap elment a templomba, kezet ráztak vele, kérdezgették, hallgatták a történeteit, mert ő volt a világot járt ember. Valakik közt valaki volt. Tegyük hozzá: három évembe telt, mire rájöttem, hogy voltaképpen erről szól a történet. De mindez már az én életemben is múlt idő, bár talán nem volt haszontalan, hogy ennyit beszéltünk róla.
– Említette, hogy most képszerkesztőként dolgozik. A napi feladatain túl vannak-e az eddigiekhez hasonló, nagyobb lélegzetű munkái?
– Most már újra vannak, de ez nem ment egyik napról a másikra. Engem nagyon megviselt a leköszönésem; olyan volt, mintha harminc évi házasság után elválna az ember. Említettem, hogy jó fél évig elég bizonytalan voltam, pocsékul éreztem magamat. Aztán 1991 december végén érkezett a címemre egy nagy zsák postai küldemény Amerikából; a San Franciscó-i kiadó küldte el az Írországról szóló könyvet, melyen egy világválogatott csapatban én is dolgoztam. Nagy volt a boldogság; mondtam a nejemnek, hogy igyunk valamit ennek örömére. Koccintottunk, és én valami olyasmit mondtam, hogy tulajdonképpen ez az 1991-es év szakmailag, fotóriporterként a legsikeresebb évem volt: a világ legnagyobb szakmai folyóirataiban jelentek meg a munkáim, nemzetközi albumokban szerepeltem, egyetemekre hívtak meg előadni, kiállításaim voltak – mégsem érzem jól magam. Háromnegyed év alatt sem tudtam magamban földolgozni az említett „válást”. Ezzel a freudi kibeszéléssel aztán ki is jött belőlem ez a bizonytalanság, és ekkor döbbentem rá arra is, hogy nincsenek terveim. Ezt követően aztán fölpörögtek bennem a dolgok, és kezdtem ismét hosszabb távban, tervekben gondolkodni.
– Meg lehet kérdezni, hogy mik ezek a tervek?
– Most már meg, mert megérlelődtek bennem. Az egyik ahhoz kötődik, hogy rájöttem: hallatlan kincs van a kezemben.
Negyedszázadig követtem nyomon a kelet-európai – közelebbről az erdélyi – paraszti világ változásait. Ezelőtt huszonöt évvel még olyan elképesztő érintetlenségében és teljességében, szépségében találkoztam ezzel a paraszti kultúrával, hogy azt ma már magam is nehezem hiszem el – csak a képeim őrzik a bizonyosságot. Engedjen meg itt egy kis kitérőt. Tavaly Amerikában jártam, két egyetemre hívtak meg előadni; olyanokkal voltam egy workshopban, mint a National Geographic igazgatója. Amikor levetítettem nekik az erdélyi képeket, ez az ember azt mondta: te, hát ez a 18. század!
– Erdélyi magyar falvakról van szó?
– Nem, nem csak. Én mindig járom a román falvakat is. A Múlt idő is az egész kelet-európai paraszti világra nyit ki. Nekem ez így természetes. De visszatérve: rájöttem, hogy mekkora kincs van a kezemben, és most újra Erdélybe járok, hogy ennek a régvolt világnak az átváltozásait, az eltűnés pillanatát megörökítsem. Hiszen amit Ceausescu nem tudott elintézni – pedig de nagyon szerette volna! -, azt most a megnyílt határok, a modernizáció szempillantás alatt elvégzi. A falvakban csak lézengenek, mert nincs munka; az asszonyok átjárnak ide: hoznak is, visznek is; beköszöntött a televízió, presszók nyíltak. Tavaly mondta nekem Kallós Zoltán: Péter, öt év múlva már Széken sem lesz olyan lakodalom, mint hajdan. És sajnos, igaza van. Gondoljuk meg, mi történik a táncházakkal. A táncház rendkívül fontos intézmény, nem pusztán szórakozás; ismeretségek, barátságok, szerelmek születnek ott, kiderül. kik a közösség vezetői, a jó szervezők; az aprók itt illeszkednek be a közösségi rendbe. A falu életének egyik legfontosabb színhelye volt tehát a táncház – de ma már ünnepeken is alig lehet összehozni a fiatalokat.
– Megszűnik a népi kultúra?
– Ne használjuk ezt a kifejezést, mert ma már olyan politikai töltés tapad hozzá, amely tévútra visz. Bartók következetesen a paraszti zenéről beszélt, s ha megfigyelte: az ő nyomán én is mindig a paraszti világ eltűnéséről beszélek. Ez foglalkoztat most is, ezért járok át Erdélybe, a magyar és a román falvakba. Arra számítok, hogy három-négy év múlva össze tudok gyűjteni egy albumra-kiállításra valót a három évtizedes munkám javából, és ez – reményeim szerint – nem pusztán Erdélyről, hanem az alapvető társadalmi és emberi változásokról is szól majd. Ez most a nagy tervem.
Van még egy, szintén nagyobb szabású, szép munkám: egy megbízás nyomán kezdtem el fényképezni a magyarországi cigányokat, és szeretném ezt továbbvinni. Nem pusztán a nyomort, a szegénységet akarom bemutatni; persze, azt is, de ezenkívül a legszélesebb társadalmi skálát, a vásározókon át a festőművészig, s a prímások királyáig. Több hónapi munka után van már akkora képanyagom, mely kiindulásnak, úgy érzem, jó. A francia Európai Kultúra Intézete ez év januárjában kiállította, s Amszterdamban is lesz belőle kiállítás az ősszel. Ezt az anyagot szeretném kibővíteni, a szálakat továbbszőni. Aztán, ha minden igaz, Mexikóba is eljutok decemberben. Meghívott az ottani egyetem előadásokat tartani. Itt megint csak alkalmam lesz egy tradicionális világ eltűnőfélben lévő nyomait megörökíteni. Látja, visszakanyarodtunk oda, ahonnan kiindultunk. Úgy látszik, csak ismételni tudom magamat: erre vagyok érzékeny.
Hát, ezt hozta nekem a rendszerváltozás: immár immár önállóként, „egyéni vállalkozóként” csinálom ugyanazt, amit eddig. Nem mondom, hogy ez nem nagy változás az életemben, de alapvetően csak ott folytatom, ahol abbahagytam.