Angol bélszín – pléhtányéron

Szilágyi Lenke retrospektív kiállítása az Ernst Múzeumban,
2004. május 5. – május 30. / Élet és Irodalom, 2004. július 16.


Szilágyi Lenke a kortárs magyar fotóművészet egyik legkiválóbb, nemzetközi szinten is nagyra tartott alakja, aki mindig is együtt mozgott a progresszív társművészetekkel. Történelmi – kortárs képzőművészet- és fotótörténeti – lehetőséget puskázott el tehát az Ernst Múzeum azzal, hogy Szilágyi Lenke kiállítására nem szánt elég pénzt, és a kiállítás szervezését egy olyan kurátorra, Paksi Endre Lehelre bízta, akinek halvány fogalma sincs a fotográfiáról és a fotótörténetről, sem pedig arról, hogy mi is egy kurátor feladata, s mindebből még pökhendi ideológiát is gyárt. A kiállításhoz kapcsolódó rendezvényeken többször hangoztatta, hogy a fotós szakmai kérdések és megközelítések egyáltalán nem érdeklik – rejtély, hogy akkor miért vállalta el mégis ezt a feladatot.

Mindezek miatt nagyon méltatlanra sikerült ez az egész: a kiállítás, a megnyitó, a kiállításhoz fűződő rendezvények, minden. Még az alkalomra megjelent Fényképmoly című albumnak sem lehet maradéktalanul örülni. A képeknek, Szilágyi Lenke alkotásainak nagyon is – csak hát a tálalás! Förtelem. De menjünk sorjában!

Arcpirító volt, hogy a múzeum igazgatója a megnyitón azt találta mondani: a két további terembe eredetileg egy másik kiállítást tervezett ugyan, de nem tudott rá pénzt szerezni, így hát ezt a két termet is átengedte Szilágyi Lenkének – hiszen a magyar művész megcsinálja a kiállítást ingyen is. Megértem én, hogy a múzeum filléres gondokkal küszködik, de akkor is: hogy lehet ilyet mondani egy kiállításmegnyitón, bele a művész és barátai, tisztelői arcába? De ha már megesett ez a – tisztesség ne essék szólván – otrombaság, nem kellett volna legalább egy halk köszönömöt is elrebegni mellé?

Sajnos az Ernst Múzeum anyagi és szellemi erőforrásaiból nemcsak a művész, de a műalkotások megbecsülésére sem futotta, s ezért elsősorban a kurátort terheli felelősség. Egy kurátor dolga mindenekelőtt az, hogy válogasson az anyagból, amit a művész ilyen vagy olyan (többnyire személyes-érzelmi) megokolásból szívesen látna a falon. Paksi Endre Lehel erre – nyilván a művészi szabadság rosszul értelmezett tiszteletéből – nem vállalkozott, így viszont a kiállítás inkább átgondolatlanságot sugallt, nem pedig sokszínűséget. Kevesebb, de jól válogatott képpel a művész és a közönség is jobban járt volna.

Ugyancsak a kurátor dolga, hogy – a szerzővel egyeztetve – megrendezze a kiállítást. Paksi Endre Lehel ezt a feladatot is elhárította magától, s a művészre testálta. A Fényképmoly könyvbemutatóján ezt azzal indokolta, hogy „nagy baj lenne”, ha beleavatkozna abba, ahogyan Szilágyi Lenke sorba szokta rendezni a képeit. Szerintem meg ismét csak abból lett baj, hogy magára hagyta a művészt. Meg hát: ha se nem válogat, se nem rendez, akkor mi a csudát csinál? Műsorszervezéshez nem kell művészettörténész diploma. Szilágyi Lenke végül – laza időrendet követve – témakörönként rendezte el az anyagot, ami néhány esetben kifejezetten szerencsés megoldásnak bizonyult ugyan (jó volt például együtt látni a Petri Györgyről készült képeket), de a tematika mégiscsak a vizualitáson kívüli, külsődleges szempont. Ennél valami jobbat kellett volna kitalálni.

Ráadásul a képek jó negyede-harmada csupaszon, keret és paszpartu nélkül került a falra, mint egy rosszabb vidéki kultúrházban, a nyolcvanas években. A többi kép installálásában sem volt sok köszönet: a legkülönbözőbb, teljesen esetlegesnek tűnő külső képméretek, négy-ötféle kerettel. Képaláírást a megnyitón csak elvétve találtunk, ráadásul ezek is egyszerre több képre vonatkoztak – pedig hát a képaláírás, ugye, a képek neve, azonosítója. Ezt menet közben (!) pótolták ugyan, de meg kell jegyeznem: jobb helyeken a műalkotásoknak – a fotóműalkotásoknak is – meg szokás adni a méretét és a technikáját, ami itt sajnálatos módon elmaradt.

Az összbenyomás: rendetlenség, zűrzavar, cseszkós snassz. Történik mindez nem akárhol, nem egy lepusztult művházban, hanem az ország egyik legrangosabb kiállítóhelyén.

Posztmodern hablaty

A kiállítás kurátora a Fényképmoly utószavában nem kevesebbet ígér, mint hogy „gránithoz hasonló megközelítésmódjával” művészettörténeti portrét rajzol Szilágyi Lenkéről, s mindeközben leszámol az egész eddigi „ó-művészettörténettel”. Mit mondjak: ez most nem igazán sikerült. Enyhén szólva. Úgy látszik, ehhez még további stúdiumok szükségeltetnek.

Mindenekelőtt azt kellene megtanulnia a szerzőnek, hogyan fejezze ki a gondolatait írásban, mert az utószó szinte az olvashatatlanságig zagyva, telis-tele van képzavarral és önkényes szóhasználattal. Ott van mindjárt írásának címe és első mondata, amire az egész dolgozatát fölépíti: „Képes – e tulajdonságot az önmagukra – vagyis a világra – kifakadt rügyű fölfedezéssel ráeszmélő ógörögök daimón-nak mondták, ‘tehetség’, ‘szellemesség’ fogalmainkkal rokon értelemben.” A képzavart nyilván nem kell magyaráznom. Az önkényesség: a daimón szónak az Ógörög-magyar szótár hét jelentését sorolja föl – a szerző által ismerni véltek egyike sincs közöttük.

Néhány további – hogy stílszerű legyek – szívet kápráztató képzavar: „Szilágyi Lenke munkássága … egy magában megálló világ, mely termékeny talaja a szellem kibontásának”; „Egyszerre apellál a személyiségük zsákutcái végén trónoló személyek intimitását föltáró be-tolakodó okozta kiszolgáltatottságra, de arra is, ahogyan kezében lévő hatal¬mi eszköze révén e zsákutcák avagy börtönök mégis egyfajta megnyílással kecsegtetnek”; „a gyermek látómeze-jébe belekandikáló keze segítségével … visszfényét szerzi meg el nem különültségének” – és így tovább, az olvasót egy percre sem kímélve. Nos, én igazán nagy híve vagyok Rejtő Jenő munkásságának, éppen ezért szívesebben olvasom az efféle mondatokat Fülig Jimmy leveleiben vagy Troppauer Hümér verscímeiben, mint egy (gondolom: nem paródiának szánt) művészettörténeti dolgozatban.

De nemcsak írni, olvasni is meg kellene tanulnia a szerzőnek, ha már ilyen nagy feladatra vállalkozott. Ha ugyanis Roland Barthes azt írja: a fotográfiát „vagy empirikusan, tárgyszerűen (profi/amatőr), vagy retorikusan, hangulatkeltően (tájkép/tárgy, portré/akt), vagy esztétikai alapon (realizmus/pikturalizmus [sic! – erre rögtön visszatérek. Sz.S.] szokták felosztani, de mindenképpen külsődleges, lényegét nem érintő szempontok szerint”, akkor talán nem kellene azt állítania, hogy Barthes „a fotó műfaját megpróbálja fölosz¬tani, ám mégsem sikerül … [e] szempontok szerint földarabolnia a fotóművészetet”. Ahhoz pedig már fotótörténeti alapismeretekre lett volna szükség, hogy azt is észrevegye: az általa is idézett szövegbe félrefordítás csúszott. Nincs olyan fotótörténeti korstílus, hogy „pikturalizmus”; a bevett szakkifejezés erre a piktorializmus (az angol pictorial szóból képezve), amit magyarul úgy mondunk: festői fotográfia.

Ám a szerző ennél alapvetőbb fotográfiai fogalmakkal sincs tisztában. Például azzal, hogy a „fényérzékeny lemez” az üvegnegatív, nem pedig a film (Szilágyi Lenke filmre fotografál). Úgy véli, Szilágyi Lenke „fotóinak varázsa az elkészülésük előtti delejező aktus eredménye”, művészete „a szereplők instruálásában nyilvánul meg”. Ilyen szamárságot csak az írhat, aki nem tudja, hogy mindenki, aki portrét készít – még egy fényképész szakiparos is – „delejezi”, „instruálja” a modelljeit, s erre ő most gyermeteg mód rácsodálkozik. Azt is csak tudatlanságból lehet kijelenteni, hogy „a fotó … az egyéniesítő manírt kizáró képteremtés”. Ilyesmit csak olyan valaki állíthat, aki nem tudja, hogy mitől különbözik egy André Kertész-, Henri Cartier-Bresson- vagy Szilágyi Lenke-kép.

Sorolhatnám még, de legyen elég ennyi. Mondanom sem kellene talán, hogy mindebben nem Paksi Endre Lehel személye az érdekes, akinek jószándékában egyébként nem kételkedem. Ő csak másoknál egy fokkal arrogánsabban, nagyobb arccal végzi mindazt az intellektuális és esztétikai rombolást, ami a hozzá nem értés következménye. Korjelenségről van ugyanis szó.

Nálunk most zajlik az a folyamat, ami a világ számos táján már két-három évtizede lezajlott: a fotóművészet bebocsáttatása a képzőművészetek sorába. Ennek egyik örvendetes jele, hogy a galériák és múzeumok egyre több fotóművészeti kiállításnak adnak helyt. Sajnos, ezzel nem tart lépést a művészettörténeti oktatás, magyarán: hiányoznak a fotográfiához szakszerűen – vagyis a fotográfia technikai, történeti és esztétikai kérdéseihez egyaránt – értő művészettörténészek és szakkurátorok. Az érem másik oldala, hogy a fotóról szakszerűen íróknál meg sokszor a művészettörténeti rálátás és minőségérzék hiányzik. Bízzunk benne: valamikor majd csak összeér ez a két (?) dolog!

Ám ma még az a helyzet, hogy egyre nagyobb hatalomhoz, döntési lehetőséghez és véleményformáló szerephez jutnak olyan művészettörténészek, akik időnként beleártják ugyan magukat a fotó kérdéseibe, de valójában nem értenek hozzá. Nem Paksi Endre Lehel az egyetlen, aki úgy gondolja: elég, ha beleolvas a két-három magyarul is megjelent fotóelméleti standard könyvecskébe, s már írhat is bármit, ami épp az eszébe jut – a posztmodern művészettörténet nevében.

Pedig higgyék el nekem: a fotóművészet komoly és szép dolog. Példa rá Szilágyi Lenke finoman nyers művészete, amit most pléhtányéron löktek elénk.