Pár szó magamról

Varga Tamás: Szilágyi Sándor (Kétbodony, 2014. Nedves kollódiumos, direktpozitív eljárás, fekete alumínium hordozón)

1954. február 10-én születtem, és immár bő negyedszázada: 1994 óta független fotóművészeti íróként és kurátorként tevékenykedek. Ezen a weboldalon igyekeztem összeszedni és rendszerezni mindazt, amit ezalatt a fotográfiáról, ezen belül a művészeti célú és rendeltetésű fotográfiáról és ennek ellentétéről: a mainstream művészkedő, dilettáns „művészi fotográfiáról”, továbbá a fotóelméletekről és a fotótörténetről írtam. Ez nem kevés: öt könyv, számos tanulmány, és ha nem is rengeteg, de azért elég sok újságcikk, portré, rövid interjú. Ehhez jönnek még a videón rögzített előadásaim és beszélgetéseim, továbbá a tévé- és oktatófilmek, melyekben szerkesztő-riporterként vettem részt.

Mint mindenki, kezdetben én is „mindenevő” voltam: minden érdekelt, ami fotó. Erről árulkodnak a ’90-es években megjelent írásaim: ezekben ömlesztve, tagolatlanul együtt szerepelt a művészfotó és a dokumentarista fotó, az amatőr és a kommersz fotó. (Az utóbbi két területről szóló rövidebb írásaimat és interjúimat  egyébként most föl sem vettem a gyűjteménybe. Nem azért, mintha már nem vállalnám őket – csak éppen ma már nem tartom fontosnak sem az akkori problémákat, sem azt, hogy anno mi volt ezekben az álláspontom. Ha valakit mégis érdekelnek, megtalálja őket a Népszabadság 1994–1995 évfolyamaiban.)

Fölvettem viszont a gyűjteménybe néhány szakmai tárgyú levélváltásomat, mert úgy érzem: ezek (a nekem szólók és az általam írottak is) sokszor többet árulnak el egy-egy időszak gondolkodásmódjáról, szellemiségéről, mint a nyomtatásban megjelent szövegek. Épp azért, mert sem engem, sem a vitapartnereimet nem feszélyezték a nyilvános beszéd íratlan szabályai – de ezek a szövegek ettől még nem magánlevelek, hanem a fotográfiai közélet ilyen-olyan bajos ügyeiről vagy éppenséggel kisebb-nagyobb fontosságú elvi kérdéseiről szólnak. Ezért gondolom, hogy helyük van ebben az összeállításban. Akit ennek ellenére zavar, hogy formailag mégiscsak magánlevelekről van szó: kérem, ugorja át őket!

A gyűjtemény egyébként, legalábbis a nyomtatásban megjelent írások tekintetében, úgyszólván teljes körűnek mondható. Viszont egyelőre nem teszem közzé azt a húsz-egynéhány oral history interjút, melyeket jeles fotóművészekkel és a fotós élet szervezőivel készítettem. Egyrészt azért nem, mert ennek a projektnek egyelőre csak kb. a felénél tartok: még legalább ennyi interjú elkészítése áll előttem. Másrészt azért, mert ezek az egy-másfél órás (esetenként ennél is hosszabb) beszélgetések le lettek ugyan gépelve, de arra már nem futotta az erőmből és az időmből, hogy szóról szóra összeolvassam őket a hang- vagy videófelvételekkel, és hogy az elhangzottakat lábjegyzetekkel lássam el, vagy ha kell, korrigáljam a bennük lévő tényanyagot stb. A munkámhoz, az írásaimhoz így „nyersen” is tudtam és tudom őket használni, de arra a jelen formájukban nem alkalmasok, hogy publikáljam őket. De egyelőre fontosabb és sürgősebb feladatomnak tartom, hogy elkészítsem a még hiányzó huszonöt-harminc interjút – remélem, előbb-utóbb eljutok majd odáig is, hogy gatyába rázzam a már (fél)kész anyagot. Ezeket az interjúkat egyébként a fotográfiáról szóló munkásságom egyik legfontosabb: szó szerint leletmentő részének tekintem.

Visszatérve az imént fölvetett gondolathoz: mikortól – és főleg: miért? – kezdtem el tagoltabban, árnyaltabban, ha tetszik: elmélyültebben gondolkodni a fotográfiáról? Bennem is csak most, az anyag rendezgetése közben tudatosult, hogy voltaképpen ez a folyamat a három New York-i kiállításunkhoz (1998, 1999 és 2002), pontosabban az ezekhez kapcsolódó tanulmányútjainkhoz köthető. Ott kint jöttem rá – pontosabban: ott éltem át –, hogy nincs olyan, hogy a fotográfia: csak fotográfiák, különböző célú és rendeltetésű fotóhasználatok vannak, amelyek egymástól több-kevesebb függetlenségben élik a maguk autonóm, szuverén életét. S hogy engem ezek közül mindenekelőtt a képzőművészeti célú, hagyományú, rendeltetésű, referenciájú fotóhasználat: magyarán a fotóművészet érdekel – íróként pedig az, hogy ennek a sajátos vonásait minél pontosabban, minél markánsabban meg tudjam fogalmazni. Az utóbbi másfél évtizedben e felismerés jegyében végzem a magamra szabott, önként vállalt munkámat.

Weboldal vagy archívum?

De végül is mi ez a gyűjtemény, amit most az útjára bocsájtok? Voltaképpen egy öszvér (remélem, olyan szívós is lesz!) – amit a terveim szerint hamarosan követ majd a párja is: egy másik weboldal, az 1975–1993 közötti írásaim gyűjteménye. Ebben az irodalmi tanulmányaim és kritikáim mellett a Bibó István életével és életművével foglalkozó esszéim és a szövegközléseimhez írt bevezető tanulmányaim kapnak majd helyt, emellett a Beszélő és más szamizdat lapok számára írt politikai és 1956-os témájú publicisztikáim, interjúim, továbbá a rendszerváltás visszásságainak okait feszegető írásaim.

Gondolom, ezekből a felsorolásokból és a felvezetésem hangvételéből is kitetszik: én bizony nem a Fast Culture híve vagyok! Mondhatni: épp ellenkezőleg! Valóban: nem sietek sehova, és főleg: nem sürgetek senkit sehova. Nekem ez eddig bejött – remélem, önöknek/nektek is bejön majd.

Ezek az írások az olvasottak fölött töprengő, tűnődő, azokat megemészteni vágyó befogadóra voltak és vannak szabva. A bennük fölhalmozott információ és tudásanyag viszont szerintem eléggé megbízható. Legalábbis azon voltam, hogy az legyen.

Szóval: nem kell sietni sehova! Just relax! Éljen a Slow Culture! Ja: és a Copyleft!